Egy idő óta téma, hogyan hat a munkahelyi hatékonyságra a pihenés, egy rövid kikapcsolódás, netán szundikálás, mondjuk ahelyett, hogy magunkba töltenénk az aznapi harmadik kávénkat. Ennek története messziről indult, és a hosszú úton valahol épp' visszafordulni látszik.
Kezdjük ott, hogy a kötött munkaidő az iparosodás korával köszöntött be. A kezdeti 12-14 órából ésszerú javaslatokkal 8 óra lett, amely azóta is sztenderdnek tekinthető. A Beatrice-féle "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" mint hüvelykujj-szabály ökölszabály a digitális eszközök és megoldások uralta korszakban összekuszálódott: az ún. munka-magánélet egyensúly egyre kevésbé értelmezhető, hiszen eltűnt a határvonal.
Amikor pedig félig az irodában élünk, és érezhetően többet dolgozunk egy huzamban, mint 8 óra, jogosan merül fel az igény, hogy tartsunk valamiféle aktív szünetet a nap során, egyszerűen a biológiai és élettani adottságaink miatt. Aktív alatt azt értem, hogy nem stimuláljuk magunkat, azaz nem a kávé, a tea, az energiaital, netán a cigaretta esete az, amiről most beszélünk.
Hogy mit tehetünk ezek helyett? Mint annyi mindennek, ennek a kutatását is a háborúknak köszönhetjük. A második világháború idején már kulcsszerepet vállaltak a harcokban a repülőgépek, és főként a háború vége felé egyre fogyott a kompetens személyzet. Mind több bevetésre indultak ugyanazok a pilóták, akiknek az összpontosító képessége kulcsfontosságú volt. Így jutottak arra a hadvezetés tanácsadói, hogy jót tesz, ha szundít egyet a vadászgépek legénysége a bevetések között. A későbbi évtizedekben számos kutatás zajlott, és az egyre fejlődő vizsgálati módszerek segítségével azt kapták a tudósok, hogy az ún. 'power nap' optimális hossza átlagosan 27 perc. A későbbi pilóták számára aztán ez lett az ajánlás.
Ami pedig jó a hadseregnek, legtöbbször megfontolásra érdemes a civil világnak is, gondoljunk csak, ha már HR a téma, az assessment centerekre. Több cég jutott tehát arra a következtetésre, hogy munka közbeni pihenést engedélyez a dolgozóinak, elsősorban IT-s szakembereknek, akik egybefüggően hosszú órákat töltenek a képernyő előtt (ahogy egyébként szinte bárki manapság, aki szellemi tevékenységet folytat), és 10-12 órákat dolgoznak rendszeresen.
Hogy egy efféle kezdeményezés hogyan mehet félre, arról szól ez a cikk. Nem meglepő módon az egyik faktor az volt, ami több más hangulatjavítónak szánt intézkedést is képes aláásni: egyszerűen szólva a lelkiismeret, a bűntudat és a megfelelési kényszer elegye. Azaz, olyan gondolatok a munkavállalók fejében, hogy vajon szabad-e nekem pihengetnem, miközben a többiek épp' keményen dolgoznak, vagy pl. mit gondol a főnököm, ha most 20 percre eltűnök. Valahogy az kevésbé van a kultúránkban, hogy éppúgy nem a hatékony munkavégzéssel telnek azok a hosszú percek, akár tíz, húsz perc is, amikor a "túlélésért küzdünk", kis híján lefejeljük a billentyűzetet, míg végül megadjuk magunkat, és elvánszorgunk egy kávéért.
A "túloldalon", azaz a vezetők részéről pedig az volt az aggály, hogy nehogy túl sok idő teljen el ezekkel a szundikálásokkal. Amitől való félelmükben érzésem szerint túl rövidre szabták a szundi maximális hosszát: az egyik, a cikkben megemlített helyen 15 percet engedélyeztek, ami csupán a fele a kísérletileg bizonyítottan hatékony átlagos időnek. Nem csoda, hogy semmit nem ért, vagy ha igen, akkor "túlaludtak" a delikvensek, ami után nehezebben tudtak magukhoz térni (ezt talán mindannyian átéltük egy vasárnapi ebéd utáni jóleső ledőlésből feltápászkodva). Ennél a konkrét cégnél számokkal kimutatható hatékonyság-csökkenést tapasztaltak, így megszüntették a szundikálás lehetőségét. Helyette olyan pihenőszobát alakítottak ki, amely inkább stimulálja, mint megnyugtatja a dolgozókat (pl. játékkonzolokkal, csocsóval felszerelt, élénk színűre festett helyiség).
A megfejtés talán ez esetben is valahol a bizalom és a felhatalmazottság táján lenne keresendő: egy felelős felnőtt ember el tudja dönteni, neki mi esne jobban, és mi lenne eredményes akkor éppen: pár perc relaxáció / alvás, stimulálószerek, vagy éppen mozgás. Egy felhatalmazó vezető pedig, aki elsősorban az elvégzett munkát és annak minőségét nézi, nem a ledolgozott perceket, ezt a döntést rábízhatja a beosztottjára.
A munkahely feladata ezen elképzelt, ideális esetben "pusztán" a keretek biztosítása lenne: a fizikai környezet kialakítása, a lehetőségek kommunikálása, és olyan kultúra megteremtése, amely lehetővé teszi, hogy a munkavállalók mindezekkel merjenek élni.
Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!