Május közepén az ICF magyarországi tagozat coach konferenciáján jártam, ahol egy nagyon fontos dolog, az önreflexió volt a téma. Ennek az a lényege, hogy a coach - de valójában bármely, segítő tevékenységet folytató szakember - a saját működésére vonatkozóan kérdéseket fogalmaz meg magában, majd azokat megválaszolva dolgozik tovább. Más szavakkal: érzékeli, majd elemzi azt, ahogyan működik, aztán következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogyan érdemes továbbhaladni.
Efféle rendezvényeken azt kedvelem leginkább, amikor egy-egy szakember a saját működésébe enged betekintést, mondjuk egy esetismertetésen keresztül. Ilyen volt most Ludvigh Károly bátor előadása, aki - természetesen név említése nélkül, minden etikai előírást szem előtt tartva - egy kliensével folytatott ülését idézte fel. Éspedig teljes részletességgel, hiszen hangfelvétel készült róla (ehhez a kliens beleegyezése kell; ismét láthatjuk tehát, hogy a coach tevékenység alaposan körbe van bástyázva az etikus működés szabályaival). Ennek leiratából olvasott fel Károly szemelvényeket, hogy a lehető legjobban el tudjuk képzelni, mi zajlott az ülésen.
Több ponton megállt a felolvasással, ilyenkor minket, a kiscsoportokba osztott hallgatóságot, arra kért, vitassuk meg, majd mondjuk el nagy körben, mi mit kérdeztünk volna adott ponton az ügyféltől. Még bevonóbb volt a helyzet azáltal, hogy Károly megosztotta velünk az ő akkori személyes dilemmáit, amelyek a beszélgetés közben ébredtek benne (ez maga az önreflexió). Nagyon izgalmas volt azon tűnődni, én mihez kezdtem volna egy ilyen helyzetben, milyen irányba tereltem volna tovább a coaching ülést. Károly gondolata azóta is foglalkoztat: "Az ember nem tehet róla, mi jut eszébe, de erősen rajta múlik, mit kezd vele". Azáltal, hogy mit kezdünk vele kócsként, különféle irányokba terelhetjük az ülés, vagy akár a teljes folyamat további menetét. Egy biztos: nem lehet, nem érdemes, nem is szabad "megspórolni" az ügyfélnek a kemény munkát, amelyet magán végez, hiszen - és ez szintén Ludvigh Károly felvetése volt - ha a szenvedést elvesszük a klienstől, azzal a megoldást vesszük el tőle.
Elképesztően sokat jelenthet egy-egy felismerés a kliens számára. Ezeket ő maga teszi meg: a coach pusztán jelen van, kérdez, és önreflexióját is bevetve, a coachee számára legüdvösebb irányba próbálja terelni őt. Ahogy a konferencia zseniális, emlékezetes nyitó előadását tartó Horváth Tünde mondta: "Legyél áldás valaki számára!". Ez talán a legszebb üzenet, amit egy coach mondhat egy másiknak.
Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!