Az emberi számítás

Human 2 Human

A beszariságról

2017. augusztus 31. - Pankotai Balázs

banana_pulp_fiction.jpgSokszor tűnödöm azon, hogyan akadályozhatja meg egy szervezet saját maga, hogy valamilyen változás gyökeret verhessen, noha az számára üdvös lehetne. Amikor egyéni folyamatot viszek, rendre megkérdezem, viszonylag az elején, hogy mivel hajlamos az ügyfél szabotálni a munkát. Ez azért fontos, mert egyrészt tudatosítjuk, másrészt jó, ha kócsként én is felkészülök rá. De mi a helyzet ugyanezzel szervezeti szinten?

Olvasom ezt az interjút Horvát Jánossal, a szocialista Magyarország egyik emlékezetes tévés személyiségével. Sok helyen járt, sok sztorija van, és kicsit mindig kilóghatott, mert csak ő beszélt a tévések közül gördülékenyen spanyolul, így készített pl. interjút Castróval, sőt később havannai nagykövet is lett.

A beszélgetésből az a rész gondolkodtatott el, amikor elmeséli, hogyan járt egy élő interjú kapcsán, amikor nem egyeztette előre a "játékszabályokat", csak kérdezte, amit a szíve diktált. Az 1973-ban Vietnamba induló magyar rendfenntartó katonák (jelentsen ez bármit az akkori viszonyok közepette, végül is az '56-ban bevonuló oroszok közül is sokan úgy tudhatták, segíteni jönnek) búcsúztatóján történt az eset, így emlékszik rá a riporter:

Odarángattam három embert a kamera elé, intettek, elkezdtük, és azt hiszem, hogy életem egyik legjobb riportját csináltam. Félnek-e, járványok, lövöldözés. [...] Aztán a közvetítőkocsinál három halál sápadt ember állt. Kérdem, mi baj, nem volt nagyszerű a riport? [...] Egy szót se szólt a rendező, csak benyúlt a zsebébe és elővett egy papírt, amin rajta volt, hogy miről nem szabad beszélni. Olyan volt, mint egy checklist a pilótafülkében. Járvány, lövés, félelem – ki voltak pipálva. [...] Másnap behívatott a főnököm, hogy áll a bál és hiába nem voltam ott az eligazításon, az öncenzúra miatt tudnom kellene, hol vannak a határok, meddig lehet elmenni. Mondtam, akkor én egy hülye vagyok és megérettem a kirúgásra. Az emberek a folyosón kezdtek eltávolodni tőlem, magányosan távoztam. [...] Harmadnap reggel [a rádió- és televízióbizottság vezetője] telefonált [...] és azt mondta, "Horvát elvtárs, első akarok lenni, aki Kádár elvtárs üdvözletét átadja. Ilyen riportokra van szükség." Nekem ez amiatt egy örök életre szóló történet, mert ha éppen akkor Kádár nem nézi, akkor én ki vagyok rúgva. De arról is szól, hogy az összes beszariság tök értelmetlen dolog. A cenzúra és az öncenzúra a világ leghülyébb módján működik (kiemelés tőlem - PB). Másnap egyébként mindenki a nyakamba borult, „mi tudtuk, mi láttuk ezt előre”.

Miről is szól ez? Vonatkoztassunk most el attól, hogy a fenti eset egy diktatúrában történt, mert szerintem nem ez az igazi lényege. Amiről nekem leginkább szól, azok a hiedelmeink. A belénk épült meggyőződések, amelyeket nem is feltétlenül kellett személyesen megtapasztalnunk, mert sokszor elég hozzá az is, hogy átadják a környezetünkben lévők. Valahogy így: "Szerintem nem kell túllihegned azt az igazgatóknak készülő ppt-t, úgysem szokták soha elolvasni.", vagy "Ne is fecsérelj rá energiát, hogy meggyőzd, őt úgysem lehet!". Szóval a kultúra, amelyet egy munkahelyen egyik ember átad a másiknak, konzerválni képes helyzeteket. Kiválóan modellezi mindezt egy majmokkal végzett kísérlet, melynek során... de nem is lövöm le a poént, itt nagyszerűen összefoglalták.

Nem sokkal később a régiek közül egy következő majom helyett is új társ érkezett. Ő is próbálkozott természetesen, és pontosan ugyanúgy járt, mint az első újonc – aki egyébként maga soha nem tapasztalta a hideg vizes büntetést, mégis most már a többiekkel együtt verte meg az újonnan érkező, naivan a banánra törő társukat. Ő is megtanulta, mi a rend.

És szól még valamiről: az ész nélküli megfelelési kényszerről, amely az autoritás feltétlen tiszteletéből (vagy inkább féléséből) ered. Ilyenkor két eset lehetséges: vagy valóban megköveteli (és nyilván nem kiérdemli) egy vezető a tiszteletet, és akkor egy idő után már nem fognak hozzá eljutni az őszinte visszajelzések. Vagy annyira elszigetelt egy - jellemzően legfelső szinten ülő - vezető, hogy valójában csak találgatni lehet, milyen is ő (remekül abszurdba fordít egy efféle helyzetet egy északi film, a Főfőnök). Ez utóbbi esetben jönnek létre a fantáziák, hogy biztos ilyen meg olyan, így meg úgy vár el riportokat, stb.

Mit lehet tenni a beszarisággal? Az önmagát újratermelő buta félsszel? Alapvetően talán három dolgot:

  1. Csendesen tűrni, felőrlődni, gerincet roppantani, megalkudni, és így tovább, azaz: semmit. Ha valamiért fontos az a munkahely (pl. egzisztenciális szempontok), elképzelhető, hogy ezt választja valaki, én nem ítélek el senkit egy ilyen választásért.
  2. Elmenni egy másik helyre dolgozni, saját céget alapítani, stb., egyszóval otthagyni az ilyen környezetet.
  3. Kérdezni, változtatni próbálni, nem félni, kitartónak lenni, Felnőtt-Felnőtt tranzakciókat folytatni, vagyis inkább erre törekedni a társalgás során.

Teljesen érthető bármely megoldás a három közül. A harmadiknak akkor lehet értelme, ha hosszú távon tervezünk egy munkahellyel, ha alapvetően semmi bajunk nem lenne (mondjuk magával a munkafeladatainkkal), de a légkör fojtogat. Vagy egyszerűen csak, ha igazságérzetünk ezt diktálja.

Ha úgy érzed, ismerős számodra ez a szervezeti helyzet, de nem igazán látod, hogyan érdemes nekifogni változtatni, keress meg, beszélgessünk, és szívesen segítek, ha tudok!

Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!

A bejegyzés trackback címe:

http://human2human.blog.hu/api/trackback/id/tr3812793846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

maxval bircaman bácsi szeredőci mélyelemző · http://bircahang.org 2017.09.02. 09:00:04

Álprobléma.

A munkahely arra van, kapd meg a fizetésedet, s nem arra, hogy az életed központi eleme legyen.

Mindegy mik a munkahelyi szabályok, bólints rájuk, de ne higgy bennük. Ha túl szarak, mondj fel.

Sose értettem azokat, akik a munkahelyükön keresztül akarják kiélni személyiségüket. Mire jó ez?

S Horvát is jól tudta, hol a határ, s ezt szigorúan be is tartotta. Különben ki lett volna rúgva az első esete után.

Pankotai Balázs 2017.09.04. 10:58:56

Azt hiszem, éppen ezt vázoltam az írás vége felé, hogy ebből a szempontból bizony több megközelítés létezik. Jó példa lehet Váradi Józsefé: megpróbálta megváltoztatni a Malévot vezérigazgatóként, nem sikerült, de stabil volt a víziója és az elhatározása, így tető alá hozta az elképzelését WizzAir néven. De akár úgy is folytatódhatott volna ugyanez a történet, hogy átalakítja a Malévot egy korszerű, karcsúsított vállalattá.
Egyéni, hogy kinek mire van a munkahelye. Van, aki nem tudja elválasztani a magánéletétől, mert személyiségének, működésének integráns része.
Horvát János egy péda volt, a vele készültinterjú indította el a gondolataimat, de maga az írás nem róla, nem az ő esetéről szólt.

swfla 2017.09.05. 18:54:28

@maxval bircaman bácsi szeredőci mélyelemző: voltam mindket helyzetben, amikor nem erdekelt a melo, csak a havi fizetes, meg karriervaltas utan, mikor a melo erdekelt, es a penz masodlagos volt. A ket vilag kozott szemleletben, es egy csomo mas korulmenyben annyira nagy az elteres, hogy aki csak az egyiket tapasztalta, az velemenyem szerint a masikat fel se tudja fogni.

Igy tortenhet az, hogy tokeletesen igazad van, egy bizonyos csoport szamara legalabbis.