Visszatekintő lesz azoknak a bejegyzéseknek a gyűjtőneve, amelyeket régebben már elküldtem a kollégáimnak inspirációs levélként, de valamilyen okból most újra előveszek, és ha szükséges, persze aktualizálom is. Ezt az eszmefuttatást eredetileg 2014. január 20-án írtam, és most arról jutott eszembe, hogy Eric Schmidt szerint az internet el fog tűnni.

Olvastam egy cikket, amely elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk, és mi az, amit már úgy érzünk, nincs szükségünk tudni. És hogy mit adunk ezért cserébe.

Menjünk vissza időben egy kicsit!

Kezdetben egyáltalán nem volt leírva semmi. Az emberek szóban adták át a tudást, apáról-fiúra, anyáról-lányra szállt az ismeret a világ dolgairól. Voltak bölcsek, akiknek a szavára jobban odafigyelt egy-egy közösség.

Aztán jött az írásbeliség, kialakultak a jelrendszerek, hogyan kell jelölni egy-egy fogalmat, szót, mondatot. Elkezdtek szó szerint kőbe vésni dolgokat, pl. törvényeket.

A legősibb kultúrák némelyikében, mint amilyen Kína vagy Japán, ma is fogalmakat, érzéseket jelölnek egy-egy írásjellel.

Ennél jóval rugalmasabb az a rendszer, amikor betűket vagy hangzókat jelölnek egy-egy jellel, mint pl. az ókori Egyiptomban a hieroglifákkal. Nem is kőbe vésték, hanem papiruszra írták azt, amit fontosnak véltek, tehát a forma is korszerűsödött.

A papír bevált: a középkorban erre írták a – legtöbbször – szerzetesek a történeteket, uralkodók és egyházi nagyságok tetteit. Ez volt „A” történelem, és olvasni is alig páran tudták. Ők adták egy-egy társadalom elit rétegét.

Óriási fejlődés volt az emberiség történetében, hogy nem kellett már mindenre visszaemlékezni: le volt írva, visszakereshető volt.

Ennél is hatalmasabb ugrás volt a könyvnyomtatás: elhozta a tudáshoz való hozzáférés demokratizálódását. Szintén lényeges volt a reformáció az egyházban, amely elérte azt, hogy mindenki az anyanyelvén hallhassa a prédikációt. Ez utóbbi, a gyermekek oktatásával együtt, megtámogatva a könyvnyomtatással, valóban sokkal többek számára hozzáférhetővé tette a tudást, mint annak előtte.

A könyveket könyvtárakban bárki olvashatta, ami még a XX. század első felének Magyarországán is fontos népművelő szerepet töltött be.

És egy nagy ugrás: 1998-ban alapították a Google-t, amely eleinte nem tűnt másnak, mint egy újabb keresőmotornak, a Yahoo, az Altavista és a többiek mellett.

Itt és most nem részletezendő (és részben továbbra is titkos) keresési algoritmusának köszönhetően nagyon hamar, a kétezres évek elejére piacvezető lett.

Innentől lehetett rá üzletet alapozni.

És innentől lett egy univerzális tudástár is, hiszen könnyen, pillanatok alatt megtalált mindent, ami csak az interneten fellelhető. Azért írtam a megelőző pár bekezdést, a mindnyájatok által ismert történelmi tényekkel, hogy kifejezzem: legalább akkora jelentőségűnek tartom a Google által hozott változást az emberiség történelmében, mint amilyet az írásbeliség vagy a könyvnyomtatás hozott.

A hatást csak fokozta az okostelefonok megjelenése: eljutottunk oda, hogy ha valami nem jut eszünkbe tíz másodpercig, akkor guglizunk.

És egyre kevésbé jegyzünk meg dolgokat. Hiszen nem csak hogy tudjuk, hol kell keresni, hanem ott van a kezünkben az eszköz, ami ebben – akár hangbemondással – segít. És persze kevéssé ellenőrizzük, amit találunk. Lehet, hogy fals infóba botlottunk, mégis elhisszük.

A Google-jelenség fokozható:

•        segít, ha eltévedünk, sőt oda is navigál, mi több: megnézhetjük, hogy fest az az épület, ahova készülünk,
•          gyakorlatilag korlátlan tárhelyet ad,
•          csoportok közös munkáit tárolja,
•          alkalmazásokat tesz elérhetővé a telefonunkra,
•          lefordítja, amit beírunk / bemondunk / lefotózunk,
•          videócsetelhetünk szinte bárkivel,
•          stb., a fejlesztések gőzerővel zajlanak (Glass, önmagát vezető autó).

Most mondaná egy jó sales-es,  pont ebben a dramaturgiailag jól megválasztott pillanatban, hogy „Mindezt ráadásul ingyen!”.

Tényleg ingyen?

Dehogy! Az jut eszembe, amivel a Biblia – máig a legnagyobb példányszámban eladott könyv a világon – kezdődik. Az ember az Édenkertben hozzá akart férni valamihez, ami számára tiltott volt. A kígyó képében kísértő Gonosz szerint, ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, „megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudója”. Tudjuk, hogy végződött a bibliai történet.

És a mai történet hogyan folyik? Az „ingyenességért” cserébe megadjuk adatainkat, folyamatosan figyelik preferenciáinkat, reklámokkal bombáznak minket. De ez semmi ahhoz képest, amit egy informatikus srác világgá kürtölt: Snowden feltárta, amit úgyis sokan sejtettek, vagyis hogy minden „lépésünket” megfigyelik. emailjeinket olvassák, tartózkodási helyünket tárolják, társas kapcsolatainkkal tisztában vannak, és mindezeket naplózzák is. És ehhez az adatokat mi magunk, önkéntesen, sőt örömmel szolgáltatjuk.

A bibliai történetben az Édenkertből, egy békés állapotból űzettünk ki, most a privát szféránkból. Cserébe tudást kaptunk. Bárhol, bármikor hozzáférhető, hatalmas tudást.

Most mondanám, hogy ki-ki döntse el, megéri-e ez neki, de félek, nem igazán van választási lehetőségünk.