Nemrégiben voltam a Müpában egy koncerten, ahol előkerült egy dal. Egy olyan dal, amely nem is igazán képezte a koncert szerves részét, kicsit "kilógott" a programból, és mégis: engem azon az estén ez a dal érintett meg, gondolkodtatott el leginkább. Hogy merre is vitte a gondolataimat, elmondom, miután meghallgattátok!

(A videó nem ott és akkor készült, de az előadásmód hasonló volt. A végére a kép és a hang nincsenek szinkronban, de sajnos így is ez volt a legjobb minőségű verzió; elnézést a kellemetlenségért!)

Szóval először az olimpiára, a bajnokokra asszociáltam: ahogy egyikük fogalmazott most Rióban, 16 évnyi munka (de az is lehet, hogy szenvedést mondott) 4 percért. És az a 4 perc sorsfordító is lehet. És tizedmásodpercek dönthetnek. És ha már egy egész másodperccel lemaradsz, akkor "csak" a negyedik, ötödik legjobb vagy a világon. Őket pedig, jól tudjuk, senki nem "jegyzi". Az elvárások viszont hatalmasak, ezekkel megküzdeni sokszor nehezebb, mint a saját testedet, annak fáradtságát, kimerültségét legyőzni.

Rögtön ezután tovább kalandoztak a gondolataim, és - "akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek lát" alapon - a vezetőknél, pontosabban: a vezetők magányosságánál kötöttek ki. Egy cég, egy vállalat vezetőjének, nagyobb szervezet esetén topvezetőinek nem egyszer, négy percben kell győzniük, hanem nagyjából minden nap. Minden áldott nap csatákat vívnak, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ők tudják jól, hogy nekik van igazuk, hogy jobb lesz úgy, ahogyan ők akarják. Ha nem lenne effajta meggyőződésük, nem vitték volna odáig. A hatalom-motiváció a egyik legerősebb közös pont: bármilyen vezetőket nézünk is, mindegyikükben ott van, hogy meg akarják mondani, mások mit csináljanak. Gyakran azt is meg akarják mondani, hogyan; ez majd egyszer megérne egy külön bejegyzést.

Szóval, visszautalva a dalra, minden nap győzniük kell, de nem sírnak. Mert kemények. Vagy nem azok, de annak akarnak látszani. Mert azt gondolják, hogy annak kell látszaniuk. Volt egy emlékezetes coaching ülésem: az ügyfél egy olyan bolt vezetője volt, akinek a csapatában egy emberi tragédia történt, amely mindannyiukat megrázta. A vezető témája az volt, vajon ő megengedheti-e, hogy látszódjék rajta a csapat előtt, hogy őt is megrázták a történtek, vagy éppen azzal tud segíteni nekik, hogy ő kemény és rendíthetetlen. A kócsing ülésen mindenesetre megengedte magának, hogy sírjon, és lehet, hogy már önmagában ez segített neki.

Akik egy vezető beosztottai, talán azzal tudnak leginkább segíteni neki abban, hogy jó vezetőjük lehessen, ha visszajelzést adnak neki, mert abból meglehetősen keveset kapnak, és könnyen elszigetelődhetnek, ami idővel öngerjesztő folyamattá válhat.

És azzal is, ha nem várják el tőle, hogy Super(wo)man legyen. Ő is ember. Hagyjuk embernek lenni a vezetőt, akkor könnyebb neki is emberként bánni velünk!

Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!