Rendszerint ezzel a szólamlással vezette le a feszültséget viccesen anyai nagyapám. Persze a mókán túl, amelyet gyermekkoromban kacagva értékeltem, van ennek valami keserű, irigy vetülete.

Néhány napja tértem haza három hetes szabadságomról, melynek keretében észak-amerikai nemzeti parkokat látogattunk meg, és még pár várost a nyugati parton (ezért is nem frissült a blogom egy ideje). Erről jutott eszembe nagyapám mondása, helyesebben arról, hogy mennyire nem ezt a szemléletet tapasztaltam az Egyesült Államokban.

Sok mindent el lehet mondani arról az országról – el is fogok –, egyáltalán nem célom elfogult dicshimnuszokat zengeni róla, de ezt meg kell jegyeznem: elismerést érdemel, ahogyan az emberek megbecsülik a munkájukat. És nem csak megbecsülik, hanem igyekeznek a tőlük telhető legjobb minőségben ellátni. Ez pedig teljesen független attól, hogy valaki vezető beosztásban van, vagy éppen takarító. Utóbbi is tudja, hogy a világnak az a szeglete rajta múlik, azt a tükröt csak ő tudja makulátlanra törölni. És ha ezt megteszi, és aki belenéz, elégedett lesz, akkor ő is joggal bízhat benne, hogy hasonló kiszolgálásban részesül majd másutt. Azért nem kívánja ott senki a másik macskájának a sanyarú sorsát, mert tudja, hogy akkor végső soron az övé is rosszabbul jár.

Aki unott arccal szolgál ki egy boltban – mert micsoda igazságtalanság a sorstól, hogy neki ilyen „aljamunkát” kell végeznie –, az unott arccal fogja a rá bízott csapatot vezetni, ha egyszer a karrierje során esetleg ilyen lehetőséghez jut, mert akkor majd éppenséggel azt fogja méltatlannak vélni magához. A ’What can I do for you, Sir?’ odaát nem egy üres frázis, hanem egy komolyan gondolt kérdés, amelyre adott választ követően meg is kapja az ember a remélt segítséget.

Lehet, hogy a mi európai ízlésünknek túlzottan sales-központú az amerikai kultúra, de az bizonyos, hogy ügyfélszeretet terén van mit tanulnunk tőlük.