Sokszor hallani-olvasni, hogy egy étterem megkapja a Michelin csillagot, és hogy ez milyen nagy dicsőség, büszkeség, mind a helynek, mind a séfnek, illetve a teljes mögötte álló csapatnak. Nyilván az, hiszen azt jelzi az elismerés, hogy elkötelezettek a minőség iránt, a vendégek lehető legjobb kiszolgálása iránt. Budapest is nagyobb pont lett Közép-Európa gasztronómiai térképén azáltal, hogy három olyan étterme is van, amelyek megkapták az első csillagukat.

Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent Michelin csillagot kapni, pár szót érdemes szólni arról, hogyan indult, mit jelentett egykor a Michelin kalauz. Az autózás hőskorába repít minket vissza a történet: a gumigyártó cégnek az volt az érdeke, hogy minél többet eladjon, azaz, hogy az a kevés bátor (és, tegyük hozzá, jómódú) vállalkozó szellem, aki akkoriban autót vásárolt, minél többet használja is azt, illetve még többen kedvet kapjanak az autóvásárláshoz. Ez hívta életre 1900-ban a kalauzt: azt gondolták, serkenti az autó használatát, ha kirándulásokat javasolnak, ezek részeként pedig szállásokat és vendéglátó-helyeket, amelyeket érdemes felkeresni. A csillagok jelentése 1926-ra tisztult le:

• 1 csillag = ha úgyis arra jársz, érdemes meglátogatni, mert nagyon jó étterem,
• 2 csillag = egy kis kitérőt is megér,
• 3 csillag = külön az étterem miatt megéri szervezni oda egy utat.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább a „farok kezdte csóválni a kutyát”: nem pusztán jó érzéssel vették tudomásul az éttermek, hogy ajánlást kaptak, sokkal inkább minden idegszálukkal arra koncentráltak a tulajdonosok, hogy megkapják a hőn áhított kitüntetést, és vele a presztízst. Ez leginkább kínos ügyelést jelent minden részletre. A csillag jelentése ugyanis ma már ez: minden egyes esetben pontosan ugyanolyan az adott fogás, és minden a legmagasabb minőséget képviseli. Így lett a Michelin ajánlóból egyfajta ISO minősítés.

Ez szerintem nem feltétlenül emberi hozzáállás, hiszen a séf is ember, hibázhat, illetőleg attól, hogy a világ egyik legjobb minőségű, igazán csodás alapanyagból készült ételét készíti el valaki, a vendégnek is lehet olyan napja, hogy éppen nem fog ízleni neki valami.

Most először hallottam olyanról, aki visszaadta a csillagot. Mik voltak az indokai? Álmatlan éjszakák, folyamatos megfelelési kényszer, a helyi közönség értetlensége, majd elfordulása – ezek mind köztük voltak. Emberileg teljesen érthető Julio Biosca döntése. A pszichológia (ezen belül is a tranzakcióanalízis) nyelvére fordítva – és persze kissé sarkítva – a Michelin olyan, mint egy kritikus szülő: folyamatosan meg kell neki felelni, semmi nem elég jó, és csak akkor szeret, ha pontosan úgy csinálod a dolgokat, ahogy azt ő elvárja.

A dilemma nem csak a csillagos konyhát vivő séfeké vagy étterem-tulajdonosoké, ennél sokkal többen tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket:

• Hol az örömteli munkavégzés határa?
• Mikor csap át egy elvárás-kupacba, alakul át folyamatos megfelelni vágyássá?
• Mikor tudjuk azt mondani, hogy bár szakmailag nagyon jólesne a dicséret és az elismerés, elérni, vagy éppen fenntartani egyszerűen túl nagy erőfeszítés lenne, és életünk minden egyéb aspektusa megszenvedné?

Ilyenkor mérlegre tesszük a dolgokat, és lehet, hogy az jön ki: köszönjük, nem. Az egyén személyes jóllétéhez (2 l-lel!), boldogságához ugyanis a pozitív pszichológia képviselői szerint 3 dolog szükséges:

• megelégedettség
• elköteleződés
• hála

Tanulság? Talán az, hogy ne féljünk egy első ránézésre illogikus lépést megtenni. Van, amikor éppen az lesz egy újfajta élet kezdete.