Az utcán maguk elé bámuló embereket látsz, akik semmi mással nem foglalkoznak, mint a telefonjuk kijelzőjével? Modern alvajárók akasztanak ki nap mint nap? Hova vezet ez az egész őrület? És jó egyáltalán valamire?
Egyrészt a világon semmi baj nincs azzal, ha valaki játszik, sőt: egyik legkedvesebb TED beszédem éppen arról szól, mennyire alapvető ez a mindennapi jóllétünk szempontjából, és a munkánkban is mennyit segít.
Akkor lehet baj, ha annyira beszippant a játék, hogy nem is veszed észre, mi történik körülötted, a való világban. Pedig ez még nem is virtuális valóság (VR), amikor egy sisakot viselve teljesen kizárod a külvilágot, hanem csak kiterjesztett valóság (AR). Figyelemre méltó, hogy az AR-ben hatalmas lehetőségeket láttak 5-6 éve, amikor megjelent (a Layar alkalmazás volt az egyik úttörő), aztán hamar lecsillapodott az őrület. Pedig a kereskedelmi felhasználásáról is bőven volt szó, pl. naptejes flakon, amelyen a címke "megmutatja" az időjárást, vagy a print magazinokból "kiugró" hirdetések.
Az AR-t éppen a Pokémon Go rázta fel Csipkerózsika-álmából: annyi ember kíváncsi rá, hogy körülötte hol bukkan fel egy kis virtuális lény, hogy az app hamar népszerűbb lett, mint a - khm - társkereső Tinder, illetve több időt töltenek a használatával, mint az eleddig vezető csevegőfelületeken (Messenger, Viber, stb.).
A videójátékoknak széles körű bírálótábora volt, van és feltehetően lesz is. Pedig kutatások bizonyítják, hogy igenis van hasznuk (persze nem az időkorlátot nem ismerő használatuknak). Azok a megoldások viszont, ahol a fizikai mozgás is a játék része, feladták a leckét a protestálóknak. A Nintendo Wii sem az "eldobom-az-agyam" grafikától volt annyira népszerű, hanem mert megmozgatott (mint ahogy a szörnyvadászok is lelkesen számolnak be róla, hogy milyen új városrészekben sétáltak), és ebben alapvetően különbözött a kanapén ücsörögve játszható konzoloktól.
És tudott még valamit, ami a Pokémon Go-őrületnek is egyik fontos eleme: közösséget teremt. Lehet, hogy furcsa ebbe így belegondolni, de a maga módján mindkettő összehoz embereket, és az elidegenítő városi környezetben létező embernek ez nagyon is kell!
Mindez szép és jó (vagy rémisztő és szörnyű, kinek-mi), de hol van ebben a biznisz? Hát ott, hogy kampányokat lehet indítani: gyertek az én kávézómba / éttermembe / akármilyen kis helyi vállalkozásomba ti, akik Pokémonok után kajtattok, mert ott kedvezményt kaptok! Vagy: mert ott biztosan találtok további szörnyecskéket, hiszen én, a tulaj, fizettem ezért (mint mondjuk a Facebook-nak azért, hogy többen lássák a posztomat). Vagy egyszerűen csak találkozhattok másokkal, akik osztják a lelkesedéseteket, és innentől máris egy új közösségi (vagy éppen társkereső) alkalmazás lett belőle! Ettől még persze nem egyértelmű, hogy mint üzleti modell, valóban működni is fog.
Annyi bizonyos egyedül, hogy veszélyes tud lenni a használata, legyen bár valós a hír vagy kacsa.
Lehet-e haszna a munka világában? Egy hír máris napvilágot látott, amely szerint az amerikai haditengerészet igyekszik felülni a divathullámra egy toborzóplakáttal. Hogy igaz-e, vagy az ottani "kétfarkú kutyások" találták ki, egyelőre talány. Azt nem tudom elképzelni, hogy közvetlenül alkalmazzák, mondjuk a toborzásban. Azt viszont igen, hogy az AR reneszánszát fogja élni (ebben segíthet, hogy a telefonok felkészültebbek, a mobilhálózatok adatátvitele jelentősen gyorsabb, mint 5-6 éve), és az amúgy is nagyon menő gamification kap ezáltal egy újabb löketet. Mondjuk úgy tud egy Z-generációs jelentkezni egy pozícióra, hogy virtuálisan valamiket "összegyűjt" egy, az adott céghez kapcsolódó helyen vagy témában. De ha a HR fejlesztési vonalát nézzük, ahol magam is mozgok: egy tréning vagy coaching folyamat kiegészítéseként újabb ismereteket vagy emlékeztetőket, tudás-karbantartó ingereket lehetne összeszedni egy AR alkalmazással.
A lényeg minden esetben ugyanaz: építsünk a homo ludens-re!
Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!
