Rengeteg hír foglalkozott az utóbbi egy hétben azzal, hogy Zimbardo híres-hírhedt stanfordi börtönkísérlete nem állja meg a helyét. OK, nem így fogalmaztak, hanem azt írták: kamu volt, hatalmas a botrány, stb. Tényleg felkötheti a gatyát korunk legnagyobb hatású szociálpszichológusa?

Különösen annak tükrében érdekes, hogy épp most keresnek rajta fogást, hogy egy másik szociálpszichológus nagyságot, Zimbardo kortársát, Milgramot is ízekre szedték nemrégiben (ő 1984-ben elhunyt, míg Zimbardo 85 éves, és ma is járja a világot).

Miről is szólt maga a kísérlet? (Aki képben van, bátran ugorjon egy bekezdést!) Zimbardót, a '70-es évek elején fiatal stanfordi pszichológust, az érdekelte, hogy hétköznapi, mentálisan egészséges emberekből kihozható-e a gonoszság. Egyetemistákat, főiskolásokat toborzott hát, akiket véletlenszerűen, pénzfeldobással osztott „rabokra” és „fegyőrökre”. A „börtönben”, amelyet az egyetem egyik épületének alagsorában rendezett be, hamar elfajultak az indulatok. Már a második napon lázadás tört ki, melyet az őrök megfékeztek, ám innentől fogva mind gyakoribbá váltak a vegzálások, így Zimbardo az eredetileg két hetesre tervezett börtönkísérletet a hatodik napon leállíttatta (nem mellesleg későbbi felesége kritikájának hatására). Mint később egy bizottsági jelentésben fogalmazott: „Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre.”

A kísérlet ötlete, ahogy Milgram és Asch kísérleteié is, a második világháború traumájából táplálkozott: azt szerették volna körüljárni ezek a kutatók, hogy átlagemberekből kihozható-e a kegyetlenkedés, parancsszóra ártunk-e az embertársainknak, és ellentmondunk-e józan ítélőképességünknek, ha csoportnyomás nehezedik ránk.

Mielőtt továbbmegyünk, fontos látnunk, hogy a szociálpszichológiai kísérletek gyakran kis mintaelemszámmal zajlottak (a börtönkísérlet elindításakor 12-12 fiatal volt őr illetve rab), ők is elég homogén mintából kerültek ki: jellemzően fehér, középosztálybeli, főiskolai tanulmányaikat végző emberek voltak a résztvevőik. Emiatt a kulturális pszichológia rendre megkérdőjelezi az eredményeiket, hiszen nincs rá bizonyíték, hogy a felfedezett jelenségek univerzálisan így működnének. Ezen kívül valamilyen fedőtörténetet tartalmaztak, hogy a résztvevők ne sejtsék a valódi célt: ma már - etikai kifogások miatt - ugyanígy nem is lehetne megrendezni őket.

És akkor lássuk a bírálatot! A cikk, amellyel pár hete minden kezdődött, egy bizonyos Ben Blumtól származik, aki az egykori kísérlet résztvevői közül beszélgetett néhánnyal. Egyúttal régebbi kritikákat is idéz, pl. azt, hogy nem sikerült reprodukálni a kísérlet eredményeit egy későbbi alkalommal. Ezekkel most ne foglalkozzunk, csak azzal, ami újdonságként merült fel.

Azt állítja például Blum, hogy a „fogvatartottak” nem amiatt borultak ki és reagáltak hevesen, ahogyan az „őrök” bántak velük, hanem amiatt, mert konstatálták: innen tényleg nem lehet hazamenni, hiába mondják, hogy elegük van, azaz ebből a szempontból a kísérlet hasonlított egy valódi börtönre. Az egyik résztvevő („rab”) már bánja, hogy nem perelte be Zimbardót (ő egyébként azzal számolt, hogy a kísérlet közben tud majd a következő vizsgájára tanulni, de ezt nem engedték meg neki; a professzor cáfolatában arra utalt, hogy az illető narratívája a kísérlet óta időről-időre változott). Amerikában amúgy komolyan veszik a személyi szabadság megsértését, de ugyanennyire a szerződések apróbetűit is: amíg nem tudjuk, pontosan mibe egyeztek bele, mit írtak alá az egykori résztvevők, nem láthatunk tisztán ebben a kérdésben.

Egy másik aggály az „őrökkel" kapcsolatos: nem szabadon, a rend fenntartásához szükséges módon viselkedtek, hanem a kísérletvezetők biztatták őket a keményebb fellépésre, mondván, különben nem fog egy valódi börtönt idézni a kísérlet, s ők onnantól pusztán ennek az elvárásnak igyekeztek megfelelni. Így aztán többen szinte úgy viselkedtek, mintha egy improvizatív színielőadás szereplői lettek volna, nem egy kísérlet résztvevői; egyikük például John Wayne-re hajazott a stílusával, délies akcentusával. 

Módszertani hiányosságok voltak tehát ezeknél a nagy klasszikus kísérleteknél, ezek egy részét el is ismerték a vezetőik. Két dolgot azonban látnunk kell: az egyik, hogy manapság - a fentebb ismertetett okok miatt - nemigen végeznek efféle kísérleteket, sokkal gyakoribbak a kutatások, amikor adatsorokat elemeznek. Ettől szerintem elvesztette egyfajta fűszerét a tudományos világ. A másik, hogy bármennyire is kifogásolhatóak egyes részletek, összességében létező, nagyon is valóságos jelenségeket írtak le ezek a kísérletek.

Zimbardóé például azt, hogy ha feljogosítanak valakit arra, hogy szemétkedjen a vele amúgy mindenben azonos jogokkal bíró embertársaival, akkor könnyen lehet, hogy meg is fogja tenni, noha amúgy egészséges, jóérzésű ember. Aki nem hiszi, olvasson utána a guantánamói fogolykínzásoknak. Vagy, hogy egy hazai példát hozzak, látogassa meg az amúgy is zseniális Terror Házát, ott is az Átöltözések termét: mindegy, hogy nyilas vagy később ávós volt az illető, az egyenruha - és maga a tudat, hogy ő van kedvező helyzetben a kínzotthoz képest - rémtetteket hozott ki magyar emberekből, magyar emberekkel szemben.

Összességében úgy vélem, hálásak lehetünk a professzornak azért, hogy éppen ennek a témának a kutatásába ásta bele magát (érdeklődése azóta a hétköznapi hősiesség felé fordult). Azzal, hogy a stanfordi kísérlet több mint negyven éve hivatkozási alap, felhívta a figyelmet magára a jelenségre. Még ha elhamarkodott és túlontúl szubjektív következtetésekre ragadtatta is magát Zimbardo, munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy jobb hely legyen a világ.

Ha azt szeretnéd, hogy ami számodra a világ: a vállalkozásod is jobb hely legyen az embereknek, keress meg! Egy jóféle beszélgetést mindenképp ígérhetek!