A változások kezeléséről tengernyi cikket lehet találni, magam is írtam már róla, most mégis megteszem ismét, egy aktuális életesemény kapcsán. Feleségemmel első gyermekünket várjuk, aki hamarosan megszületik. Akinél kalapács van, mindent szögnek lát - vélhetik most sokan. Hogy lehet még a születés csodája kapcsán is a változásmenedzsmentre kilyukadni?! Már mutatom is!

A születésről talán nem mindenki tudja - számomra legalábbis újként hatott -, hogy lényegében a magzat indítja be. Mielőtt ezen elméláznánk, térjünk ki arra, miért is 9 hónapra születik az embergyerek. Általában arra a kényes egyensúlyra szoktak hivatkozni, ami az anya testméretei (leginkább a medencekimenet átmérője) és a gyerek testméretei közt áll fenn. Bár különböző trükkök segítik mindkettejüket (pl. a relaxin nevű hormon ellazítja a csontok közti ízesüléseket), még így is egy magatehetetlen csecsemő jön a világra, aki saját magától képtelen lenne életben maradni. 

Ha belegondolunk, ez elég sajátos, és az állatvilágban egyáltalán nem így zajlik még a legtöbb emlősnél sem a dolog. Egy csikónak a születését követő pár percen belül a saját lábaira kell állnia. (Tudom, a lovak nem csúcsragadozók, de akkor is jóval többről van szó, mint életben maradásról.)

Az életben maradást pedig két dolog szolgálja: a magatehetetlen csecsemő oldalán a jelzések, azaz sír, ha valamit kérni szeretne a gondozóitól, és nevet, ha minden rendben (vagy alszik, ez a harmadik). Az anya oldalán pedig az a képesség, hogy ezeket a jelzéseket értelmezi, a gyermeke igényeit kielégíti, és valamely rejtélyes forrásból erőt merít ahhoz, hogy mindezt hónapokon vagy akár éveken keresztül minimális alvásidő mellett tegye.

Na de kissé messze kanyarodtunk a változáskezeléstől! Változásból csőstül jut az újdonsült szülőknek is (gondolom, amúgy meg majd meglátjuk), én mégis a születés beindulására gondoltam, amikor elkezdtem írni ezt a cikket. Szóval növöget-fejlődik odabenn a magzat, és közmondásosan úgy tartjuk, hogy az anyaméh a legjobb hely számára. Ez feltétlenül így van - de csak egy bizonyos pontig. Pedig minden olyan idillinek tűnik: meleg van, hallja az anyja szívdobogását, ami nagyon megnyugtató. Hallja, egyre jobban, a szülei hangját is, amelyek egy idő után már ismerősek lesznek számára. Lebeg a folyadékban, ettől könnyűnek érezheti magát. A táplálékért és az oxigénért valójában semmit nem kell tennie - készen érkeznek a köldökzsinóron át. Ugyan ki lenne az a bolond, aki innen egy olyan helyre vágyna, ahol hidegebb a környezet, bántóan világos van, levegőt kell venni, nincs tovább kellemes úszkálás, és mindennek tetejébe ordítani kell azért, hogy táplálékhoz jusson?!

A várandósság vége felé már igen kevés hely van odabent, még kevesebb mocorogni. És egyszer csak elkövetkezik egy pont, amikor minden fenti érv ellenében jön egy ?érzés? vagy egy ?gondolat?, hogy most már inkább jöjjön bármi más, de ezt_nem_tudom_tovább_elviselni, innen ki kell jutnom! És ekkor a nő fájásokat észlel, és kezdetét veszi az a több órás kaland, amelynek során, egymást kimerítve, anya és magzat együtt megküzdenek azért, hogy a születés misztériuma végbemenjen. Hihetetlen transzformáció következik be: a magzatból lett gyermek egy számára ismeretlen új világba érkezik, hatalmas traumát élve át, olyan adrenalin-szinttel, amilyet aztán életében soha nem fog tapasztalni, bármilyen extrém sportot fog is űzni; a nőből pedig édesanya lesz.

Hányszor történt már, hogy érezted, egyre kínzóbban, hogy változtatnod kell az életeden, és te mégis toporogtál, hezitáltál, halogattad a döntést? Egy fojtogató kapcsolat, egy lelketlen munka, egy rád telepedő főnök, és még sorolhatnánk. Szakítani fogok, elmegyek a cégtől, megmondom neki, hogy velem ezt nem teheti... fogadkoztál, aztán mégsem tettél semmit. Mert féltél, mi lesz azután. Most rossz, de ki tudja, mi lesz, ha elszánom magam?! Talán még ennél is rosszabb lesz! Aztán, amikor már nem halogathattad tovább, amikor már akár testi tüneteid jöttek, mégis meglépted, mert nem tehettél mást.

Legtöbbször, bár közvetlenül utána talán nehéz, megpróbáló időszak jött, egy bizonyos idő elteltével úgy gondoltál vissza a döntésedre, hogy hál'Istennek megtetted, és azt kívánod, bár már sokkal hamarabb megtetted volna! Bármennyire féltél is az ismeretlentől, végül is nekiduráltad magad, és merítettél - ki tudja, honnan - erőt a változtatáshoz.

Mindenkinek azt kívánom az új esztendőre, hogy amikor megrendül egy-egy változás előszelétől, gondoljon a kilencedik hónapban járó magzatra, és szánja el magát a nagy kalandra! Jó lesz, ígérem!

Érzed, hogy változtatnál, de erre a bizonyos döntő lépésre még nem állsz készen? Keress meg, együtt kitaláljuk, számodra hogyan lenne a legjobb!