Nemrégiben zártuk azt az utánpótlás-vezetőfejlesztő programot, amelyre ennek a bejegyzésemnek a végén utaltam.

Az én szerepem az volt a történetben, hogy jócskán elnagyolt kereteket adtam neki: lényegében a célt definiáltam vállalati oldalról, a beszállító partnerrel finomhangoltuk a koncepciót, a szervezeten belül kommunikáltam a programot, illetve összegyűjtöttem, kiket jelölnek résztvevőnek. A többi a trénereken és a résztvevőkön, no meg a folyamaton múlt.

A nyitó eseményen, ahol az ívet, a témákat és az ütemezést először látták a résztvevők, valamint megismerkedtek egymással és a trénerekkel, még kissé félszegen ültek. Kíváncsian, de sok kérdőjellel a fejükben. Nem igazán tudták, mire számítsanak, mi lesz ebből a személyes hasznuk.

A záró eseményen, ahogy a tapasztalataikat összegezték, olyan embereket láttam, akik sokat fejlődtek, fontos dolgokra ébredtek rá, megtanulták, milyen sokfélék lehetnek az emberek, és azt is, miben áll egy vezető dolga és felelőssége. Elhatározhatták, milyen vezetők szeretnének ők majd lenni.

Köszönet illeti a trénereket, akikkel évről-évre, 5 esztendőn át dolgoztunk ezen a programon, újabb és újabb kollégáknak adva bátorítást és muníciót. Ez idő alatt a résztvevők 20%-a kapott vezetői kinevezést. Ők az első pillanattól felkészülten láthattak a munkájukhoz. Köszönöm nektek, Zsófi, Attila, Enikő, és a többiek!

Szokták mondani, hogy nem vagyok én olyan gazdag, hogy olcsó cipőt (de akármi behelyettesíthető ide) vegyek. Azaz: a költséges dolgok hosszú távon szemlélve már nem is látszanak annyira költségesnek. Az a szervezet, amelyik utánpótlás-fejlesztésre áldoz, a saját jövőbeni sikerébe fektet. Lehet, hogy jelenleg prosperál, de ha a jövőjére nem gondol, akkor hamar leáldozhat a szerencsecsillaga. Szeretem a hosszú távú befektetést, előre gondolkodást; a jelenleginél jóval több pozitív példa kellene országszerte.

Visszatérve a bejegyzés címére, az én életemben is hamarosan lezárul egy korszak: 2015. december 31. lesz az utolsó munkanapom a Magyar Telekomnál. Szakmailag itt lettem felnőtt. Az elmúlt öt és fél év nagy részének mérlege: rengeteg lehetőség, sokszínű feladatok, pezsgő szakmai műhely, remek kollégák a HR-en. Mégis, nemrég úgy döntöttem, új lehetőségek után nézek. Továbbra is arra vágyom, hogy gondolkodjam, hogy alkossak, hogy embereket lássak fejlődni. A konkrét „hogyan tovább” még nincs meg, de egyre több idegszálammal a jövőre figyelek. Bárhogy alakul is, tartsatok velem!

Ha tetszett ez az írás, látogasd meg a blogom Facebook oldalát! Nyomj egy Like-ot, hogy mindig értesülj a legfrissebb bejegyzésről!