Nemrég érkezett hír arról, hogy a repülőgép-ipar egyik meghatározó szereplője, az amerikai Boeing, új vezérigazgatót nevezett ki.

Dennis A. Muilenburg 30 évvel ezelőtt került a vállalathoz mint mérnök gyakornok. Az ilyesmi nem volt szokatlan történet régebben, talán még ma sem az, főleg távol-keleti kultúrákban,

Nem Marx fő művéről írok, ennél sokkal barátságosabb a mai témám.

Céges „energia-tankolás” keretében kollégáimmal a csopaki Jásdi pincészetbe látogattunk a minap. Ezúton is köszönöm Balázs sommelier (közönséget és borokat egyaránt) értő előadását, ami valójában a kóstolt tételek közötti időket volt hivatott értelmesen kitölteni.

Szívmelengető volt hallgatni, ahogy

…mindnyájunknak el kell menni. Így zárul a jól ismert Kossuth-nóta első strófája. Még nem kell menni, csak ha még egyszer azt üzeni. És ez most nem a magyar közállapotokról jutott eszembe, hanem az amerikai utazásaim kapcsán. A környezettudatosságról fogok írni a következőkben.

Utazásaink során öt szövetségi államot érintettünk, de ezek közül egyedül Kaliforniában láttuk nyomait a környezettudatosságnak. Ez a következőkben nyilvánult meg:

Rendszerint ezzel a szólamlással vezette le a feszültséget viccesen anyai nagyapám. Persze a mókán túl, amelyet gyermekkoromban kacagva értékeltem, van ennek valami keserű, irigy vetülete.

Néhány napja tértem haza három hetes szabadságomról, melynek keretében észak-amerikai nemzeti parkokat látogattunk meg, és még pár várost a nyugati parton (ezért is nem frissült a blogom egy ideje). Erről jutott eszembe nagyapám mondása, helyesebben arról, hogy mennyire nem ezt a szemléletet tapasztaltam az Egyesült Államokban.

A saját távmunka tapasztalataim és ez a cikk elgondolkodtattak ennek a műfajnak a jövőjét illetően.

Eredetileg az volt az ötlet, hogy az embereknek, akiknek a munkája ezt megengedi (mert gyakorlatilag egy számítógép kell csak hozzá netkapcsolattal), adjanak a cégek nagyobb szabadságot azáltal, hogy nem kell bejárniuk dolgozni, hanem az otthonukból csatlakoznak a céges szerverhez.

Időnként lesznek olyan posztok, amelyek kevéssé köthetőek a munkámhoz, pl. a vezetőfejlesztéshez, vagy tágabban a HR-hez vagy a pszichológiához.

E helyett, egyéb érdeklődéseimből fakadnak, ilyenek az autók, a design / tárgykultúra vagy a vitorlázás.

Most az autózás (lehetséges) középtávú jövőjéről lesz szó.  

Olvastam egy cikket arról, hogy a HR rendszerekben képződő hatalmas adatmennyiség alapvetően fals, éspedig az értékelők megbízhatatlansága miatt.

Itt most tudományos értelemben használjuk azt, hogy valaki nem megbízható, azaz: mint értékelő nem megbízható. És éppen ebben rejlik a cikk átütő megállapítása.

Visszatekintő azoknak a bejegyzéseknek a gyűjtőneve, amelyeket régebben már elküldtem a kollégáimnak inspirációs levélként, de valamilyen okból most újra előveszek, és ha szükséges, persze aktualizálom is. Ezt az ajánlót eredetileg 2014. január 13-án írtam, és mostanság ismét a kezembe kerültek a témával kapcsolatos kutatások, amelyekről egy újabb bejegyzés fog szólni.

Figyelem, varázsszó következik: Big Data.

Arról írok ma nektek, miért ez a nagy hype felhajtás a téma körül mostanában,

Visszatekintő azoknak a bejegyzéseknek a gyűjtőneve, amelyeket régebben már elküldtem a kollégáimnak inspirációs levélként, de valamilyen okból most újra előveszek, és ha szükséges, persze aktualizálom is. Ezt az ajánlót eredetileg 2014. április 22-én írtam.

Egy tanulságos történetről olvastam. Egy cég, amely többek között fogkrémeket is gyárt,

Láttátok már a Kódjátszma című filmet? (Eredetiben: The Imitation Game.)

Ha nem, feltétlenül nézzétek meg: érdekes történet (sokáig titkosítva voltak a részletek), remek színészi alakítások. Aki nem látta, de szeretné megnézni, gondolja meg, tovább olvas-e, helyenként lelövöm a poént.

Túl azon, hogy egy jó film, mit tanulhatunk Alan Turing és csapata sztorijából menedzsment-szempontból? (Ez a cikk indította el a gondolataimat, és volt, amit át is vettem belőle.)