Időnként lesznek olyan posztok, amelyek kevéssé köthetőek a munkámhoz, pl. a vezetőfejlesztéshez, vagy tágabban a HR-hez vagy a pszichológiához.

E helyett, egyéb érdeklődéseimből fakadnak, ilyenek az autók, a design / tárgykultúra vagy a vitorlázás. Azért arra majd próbálok ügyelni, hogy valamilyen laza szállal mégis illeszkedjenek a keretbe.

Első ilyen téma: a Nissan Leaf elektromos autó rövid tesztje. Lehetőségem adódott – a munkahelyem jóvoltából – kipróbálni, a Magyar Telekom volt ugyanis az első hazánkban, amely ilyen autót vásárolt. A céges flotta részeként szolgál a kocsi, de nem valakinek a személyi használatú autója, hanem „kulcsos autó”, azaz lényegében bárki elviheti, aki hosszabb útra indul (persze nem csak úgy leakasztod a slusszkulcsot, hanem a felettes vezető engedélyével, papírozva, stb.).

A Budapest-Balatonkenese-Budapest utat tettem meg vele, közben pedig 7 órát a hálózaton kellett lógnia, különben a visszaútra nem maradt volna szufla. Ebben az autóban ugyanis nincs belső égésű motor. Csak villanymotor és akkumulátor. Abban még nincs közmegegyezés, hogy ilyen esetben a gázpedál helyett minek kéne nevezni a jobb oldalit a kettőből, merthogy természetesen kettő van csak, automata a váltó. Illetve ez sem igaz, lényegében az csak egy haladási irány kapcsoló, annyit lehet megmondani, hogy előre akarsz menni vagy hátra.

A „gázpedált” mindenesetre csak nagy megfontoltsággal nyomtam, az előzetes tanács szerint 110 km/h fölé nem nagyon kergettem a Leaf-et, mert olyankor kb. 10 másodpercenként olvad le egy-egy kilométer a még megtehető út számlálóján. Ezért aztán egy-egy nagyobb kamionsor megelőzése előtt számot kellett vetnem azzal, hogy mit nyerek és mit vesztek, ha belevágok. A Leaf hatótávja ugyanis, bár hivatalosan 199 km, valójában mindössze 135-140 km. Ez nem meglepetés, nagyjából ilyen viszonyban vannak napjaink „hagyományos” autóinak hivatalos fogyasztási adatai is a valósággal.

Hogy az energiával minél inkább spóroljon, van pár formabontó megoldás: a légtér fűtése itt az akkumulátor feszültségét, így végül a hatótávot csökkentené (normál autóknál a motor hulladékhője adja, ami itt nincs), ezért nem csak az első, hanem a hátsó ülések is fűtöttek, sőt a kormánykerék is! Nagyon kellemes, de szerintem túl hamar forró kezd lenni, ami furcsa érzés, így hamar kikapcsoltam.

Máskülönben a vezetése szinte egyáltalán nem különbözik egy hibridétől, és alig egy automata váltós bármilyen kocsiétól. Az egyetlen, masszívan szokatlan dolog, hogy nem a motorzaj a leghangosabb, hanem a gumik surrogása. Motorzaj helyett – főleg induláskor – a trolibuszokra jellemző halk sivítást, aztán kicsit hangosabb vinnyogást hallunk csak. A gyalogosokra néha rá kell dudálni, ha látszik, hogy készülnek lelépni elé – nem csak a vezető számára szokatlan, hogy egy autónak nincs motorzaja. Minden más szempontból mellbevágóan hétköznapi autó a Nissan Leaf. Ha valami, talán ez a legmegdöbbentőbb vele kapcsolatban.

Az, hogy a jövő hajtási módja végül ez lesz-e, szerintem két dologtól függ nagyban. Az egyik, hogy milyen forrásból származik az a villamos energia, amelyet „tankolunk” bele. Ha szenet kell elégetni hozzá, akkor semmivel „nem vagyunk beljebb”, csak „kihelyeztük” a légszennyezést máshová.

A másik, hogy milyen ütemben fejlődik az akkumulátorok technológiája. Ha a jelenleginél jelentősen nagyobb hatótáv lesz elérhető, akkor lehet csak ezekről a kocsikról mint teljes értékű közlekedési eszközökről beszélni.

Az amerikai General Motors jelenleg a világ második legnagyobb autógyártója (sok-sok évtizeden át a legnagyobb volt, nemrég előzte meg a Toyota, és nyomukban van a Volkswagen-csoport). A GM-et olyan szervezetként tartja számon a menedzsment irodalom, ahol bár híressé vált vezérek alkottak emlékezeteset (értsd: kezdeményezték vagy támogatták ikonikus járművek elkészültét), a sok tagvállalat kínálta szinergiákat sosem használták ki igazán hatékonyan. Volt, hogy az USA-ban és az európai központban (az Opelnél) ugyanolyan méretű és célú járműplatform fejlesztésébe fogtak, egymással párhuzamosan.

Egy ilyen kaotikus vállalatban is meglepő azonban egy olyan mérvű bukás, mint amit a közelmúltban a Pontiac Aztek szereplése jelentett. (Magát a Pontiac márkát a GM szanálása kapcsán, az ún. gazdasági válság közepette, megszűntették.) A típust arra hivatkozva kezdték fejleszteni, hogy a GM-nek innovatív termékekre van szüksége. Erre egy tanulmány mutatott rá, és ezt követően a felsővezetés stratégiai döntésének megfelelően az új fejlesztések 40%-a innovatív kellett, hogy legyen. Azt nem bontották ki, hogy ez mit is jelent, így aztán minden zöld utat kapott, ami kellően radikális volt.

Itt adódik az első tanulság:

nem minden innovatív (azaz nem szolgálja a fejlődést, nem könnyíti meg emberek életét, és nem vonzó), ami formabontó vagy szokatlan.

Az Aztek fejlesztésénél volt még egy kritikus tényező, ami végképp félrevitte a projektet: a projektvezető egy régimódi, tekintélyelvű kolléga volt, az üvöltözős fajtából, aki azt mondta, hogy aki megkérdőjelezi az Aztek leendő sikerét, annak távoznia kell a team-ből. Ebben a légkörben aztán senki nem mert szólni, bár a piackutatás eredménye egyértelművé tette, hogy bukás várható. Volt olyan fókuszcsoport, ahol a potenciális vevők egyike azt mondta a korai prototípus láttán: nemhogy nem adna pénzt egy ilyen kocsiért, ajándékba sem kéne neki.

Második tanulság:

az autokratikus vezetés – a megfélemlítésnél fogva – nem engedi érvényesülni a másfajta véleményeket, alapuljanak bár tényeken.

A típus megjelenésekor a projektben részt vevők büszkék voltak rá, és arra, ami a személyes hozzájárulásuk volt: a célok teljesültek, a projekt határidőit tartották. Csak egyetlen dolgot hagytak figyelmen kívül: a fantasztikus erőfeszítés eredményét fogja-e bárki értékelni rajtuk kívül.

For-profit szervezeteknél alapos öngólt lehet rúgni, ha nem az ügyfél igényeire reagálunk, vagy nem megalapozottan keltünk újfajta ügyféligényeket. Néha bizonyos szavak, kifejezések téves értelmezése is lehet a kiindulópontja egy-egy balul sikerült akciónak, és ne feledjük a felsővezetés felelősségét, amely egyrészt bizalmat szavazott egy ilyen terméknek, másrészt egy alkalmatlan embert nevezett ki a projekt vezetésére.

Habár el tudom képzelni, hogy a felsővezetés számára az említett projektvezető nagyon is alkalmasnak tűnt, hiszen joggal bízhattak abban, hogy „végignyomja”a dolgot. Talán ez a legrémisztőbb az egészben.

Érzékeny témához nyúlt egy társadalmi célú kampány (persze melyik nem?): egy, a siketek számára fejlesztett alkalmazást mutat be.

Mindez nem elég, érzelmi húrokat pengető, már-már hatásvadász módon teszi ezt: a gyermekvárás, várandósság tematikáján keresztül. Egy boldog pillanatot idéz meg, miközben azt láthatjuk, hogyan van lehetősége egy siketnéma párnak ugyanazon információkhoz, szinte ugyanúgy hozzájutni, mint egészséges embertársaiknak.

Túl azon, hogy jó célt szolgál, szépen megjelenítve, mi ezen az érdekes?

Az, hogy a mondanivalóban ott lapul a következtetés világos lehetősége: egy szakmára nem lesz szükség a jövőben, eltűnhetnek a jeltolmácsok. Ki lehet váltani őket egy alkalmazással. Egy kis programozás, némi jelnyelv-ismeret, a megfelelő kütyük, és íme, kész a bárhol telepíthető, korlátlanul használható, soha el nem fáradó, minden eddiginél olcsóbb jeltolmács.

Hány és hány eset volt a világtörténelemben, amikor a technikai fejlődés során valamely szakma képviselői, vagy éppen kétkezi munkások, attól féltek, hogy munkájukra többé nem lesz szükség, hogy egyszerűen helyettesíteni fogja őket egy gép! A napszámosok, amikor megjelent a cséplőgép. A titkárnők, amikor munkába állították az első elektromos írógépeket, melyeken primitív szövegszerkesztő program futott. És persze szűntek meg állások, voltak és vannak ésszerűsítések, de közben 7 milliárdan lettünk a Földön, rengeteg nő is munkába állt a második világháború alatt és után, és átlagosan most sem rosszabb a munkanélküliségi szint, mint amikor fele ennyien lakták a bolygót, a technikai fejlettség szintje pedig messze elmaradt a maitól. Lehet, hogy ma már nem küldenek annyi levelet az emberek, így kevesebb postás kell, de annál több, aki a mobilhálózatokat üzemelteti, tartja karban. Sok olyan szolgáltatás is létrejött, amely addig nem létezett, így aki régen takarított, ma lehet, hogy szoláriumot felügyel.

Egy szó mint száz, ahelyett, hogy bárki keseregne, örvendjünk annak, hogy több embernek lesz elérhető (akár szó szerint, akár anyagi értelemben) egy szolgáltatás, amely nélkül sokkal nehezebben boldogulna a mindennapokban.

u.i.: Itt a visszafelé út is: gesztusnyelvből beszéd!

Gondolkodtatok már azon, hogy miért drágulnak az éttermek, vagy miért érezzük, hogy romlik a kiszolgálás? Néha egészen meglepő dolgok állhatnak a háttérben.

Van egy New York-i étterem, amely az elmúlt években állandó panaszokat kapott, a Tripadvisoron lehúzták, miközben a látogatottsága nem csökkent. A vezetőség elhatározta, hogy az ellentmondás mögé néz.

Egy tanácsadó cég azon felvételek segítségével elemezte a vendégek viselkedését, amelyek  amúgy is folyamatosan készültek a zárt láncú kamera-rendszerrel. Visszanyúltak régebbi felvételekhez is, így a 2004-es és a 2014-es állapotokat tudták összevetni. Két olyan napot választottak, amikor az étterem hasonlóan zsúfolt volt, és 45-45 vendég viselkedését elemezték mindkét felvételen.

Azt találták, hogy az átlagos idő, amely az asztalhoz üléstől a rendelésig eltelt,

• 2004-ben 8 perc volt,
• 2014-ben 21 perc.

Az étteremben töltött teljes idő átlagosan

• 65 perc volt 2004-ben,
• 105 perc volt 2014-ben.

Ez némi túlzással duplázódás, ami azt jelenti, hogy ugyanazon este alatt csak közel feleannyi vendéget tud kiszolgálni az étterem, mint annak előtte.

Tengernyi költség van, amellyel lehet játszani egy étterem üzemeltetésénél, az alapanyag-beszerzési költségektől az energiadíjakon át a személyzet béréig, de mindenképpen tény, hogy nem tudnak annyi vendéget kiszolgálni, mint régen, így valószínűleg árat is kellett emelniük.

Na jó, de mi lehet az oka ezeknek az eltéréseknek a tíz év alatt?

Jó helyen kapizsgáltok, ha arra gondoltok, kütyük és közösségi hálózatok terén mi minden történt ez idő alatt. Megjelent az iPhone, a Facebook, majd az Androidnak köszönhetően széles körben is elterjedtek az okostelefonok.

Az idei felvételek elemzésénél a következő jelenségeket találták:

• 45-ből 26-an fotózták a kihozott ételt, átlagosan 3 percig,
• 45-ből 14-en fotózták egymást az étellel vagy evés közben, ez további 4 percet vitt el,
• (nyilván nem függetlenül ezektől) 45-ből 9-en küldették vissza az ételt a pincérrel, hogy melegítsék újra (tíz éve mindössze ketten),
• 45-ből 27-en kérték a pincért csoportkép készítésére, ennek fele újracsináltatta képet, mindez a megosztással együtt 5 percet vitt el,
• a számla kihozásától a fizetésig átlagosan 15 perccel több telt el idén, mint 2004-ben,
• (nem tartozik szorosan ide, de röhejes, hogy) 45-ből 8-an mentek neki másnak az étteremben, miközben a telefonjukkal babráltak.

Milyen jó volna a pillanatot igazán megélni! Elismerően csettinteni, hogy milyen finom az étel. A másik szemébe nézni, nem az objektíven keresztül, hanem a szemünkkel.

Hinni, hogy akkor is értékelnek minket a barátaink, ha nem tudják, mit ettünk, kivel és hol, nem csak akkor, ha mindezt tudva és látva egy rajzolt felemelt hüvelykujjal ajándékoznak meg bennünket.

Rendszerint ezzel a címmel látom el a munkahelyi prezentációimban az első diát. Legjobb, ha már az elején tisztázzuk, miről is van szó.

Esetemben arról van szó, hogy szeretek írni olyan témákról, amelyek érdekelnek, foglalkoztatnak. Örömmel, jó érzéssel tölt el, ha mások elgondolkodnak ezek olvastán, esetleg eszükbe jut valami róluk.

Munka- és szervezet szakpszichológus vagyok. Jelenleg a Magyar Telekomnál dolgozom, vezetőfejlesztéssel, utánpótlás-fejlesztéssel, assessment- és development centerekkel, 360 fokos felmérésekkel foglalkozom.

Nagyjából egy éve kezdtem el közvetlen kollégáimnak ajánlókat küldeni emailen. Ezek se nem hosszú, se nem rövid elmélkedések olyan dolgokról, amelyek valahogyan a munkámhoz is kapcsolódnak: szervezetek, innováció, technológia, emberi viselkedés, de akár olyan témák is, amelyek csak lazán kapcsolódnak a feladataimhoz, pl. a csomagküldés jövője.

A kollégáim visszajelzése nyomán – és nem leszek álszent: a saját ambícióm miatt is – a PB ajánló (ahogy eddig hívtam ezeket az emaileket) mostantól blogként folytatja pályafutását.

Tartozom még azzal, hogy megmagyarázom a blog nevét: Human 2 Human. Idén januárban egy bizonyos Bryan Kramer írt egy cikket, amely nagy hatást gyakorolt rám, és bár marketing témájú, úgy éreztem, általánosabb a mondanivalója. Valami olyasmiről szól a cikk (februárban a könyv is megjelent), hogy a marketing szaknyelve elidegenítő, túl specifikus és bonyolult lett, és közben csak azt felejtette ki, akiről az egész szólna: az embert. Aki sebezhető, akinek érzelmei vannak, aki hibázhat, és aki egyszerűségre vágyik. Ehhez térne vissza Kramer, és a B2C illetve B2B zsargonok helyett azt mondja, Human to Human, H2H kommunikációra van szükség.

Túl azon, hogy nagyon rokonszenves számomra a gondolat, semmi közöm Kramerhez, és a blogom sem az ő magyarországi szócsöve.

Fogadjátok szeretettel az írásaimat, szóljatok hozzá, értsetek egyet vagy vitatkozzatok!